Trilógia együltőben - Hex Hall és társai

Miután végeztem a Hamuvárossal, kicsit szüneteltetni akartam az árnyvadászokat, nehogy csömört kapjak tőlük, így körbenéztem a polcomon, mit is olvassak. Akkor akadt a kezembe a Hex Hall, ami már vagy két éve ott gubbasztott egy hátsó polc hátsó polcán, csak arra várva, mikor veszem végre elő. Gondoltam, ilyen rövid kis könyv pont jó is lesz két nagyobb lélegzetű mellett, és szinte egy szuszra végig is toltam. Aztán azt vettem észre, hogy hupsz, már végeztem is az egész trilógiával.

És amilyen rövid, annyira megvett.

A továbbiakra nézve ki kell tennem az S jelet az erős spoilerek miatt.

Három évvel ezelőtt Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány. Ebből jó pár kalamajka keletkezett. Anyja, aki nincs megáldva boszorkányképességgel, mindenben segíti őt, de csak akkor értekezik Sophie apjával, akit a lány szinte csak fényképről ismer, amikor nagyon szükséges. De amikor Sophie bűbája nagyon rosszul sül el a szalagavató bálon, és túlságosan magára vonja az emberek figyelmét, apja az, aki úgy dönt, büntetést érdemel: ezért a Hex Hallba, egy elzárt nevelőotthonba kerül, mely a rossz útra tért Prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.

A hasonszőrű csudabogár-tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhet: három erős, szupermodell-kinézetű ellenség, egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelem, egy ijesztően követő kísértet, és egy szobatárs, akiről kiderül, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, és ráadásul vámpír. De a legrosszabb akkor jön, amikor Sophie rádöbben, hogy egy titokzatos ragadozó támadja meg a diákokat, és egyetlen barátja az elsőszámú gyanúsított.

Egyre több lesz a vérfagyasztó rejtély, és Sophie kénytelen felkészülni a legnagyobb fenyegetésre: egy ősi, titkos társaság egyetlen célja, hogy elpusztítsa a Prodigiumokat – de különösen őt.

Mind a 272 oldalával nekem egy ekkora könyv nem tart tovább egy délelőttnél. Épp ezért is halogattam egészen idáig, ugyanis tartottam tőle, hogy ekkora terjedelemben nem lehet igazán kibontani se a történetet, se a szereplőket. De kellemesen csalódnom kellett, ugyanis a hossza (vagy annak hiánya) ellenére is komplett kis történetet kaptam, ami azonnal kiált a folytatásért.

A következő két nap folymán pedig szépen le is daráltam a két folytatást, és azok sem adták alább, mint az első könyv. Ez a letehetetlen könyv mintapéldánya, tényleg csak úgy faltam a sorokat. Minden klappolt benne, a történettől a szereplőkön át a stílusig.

De hogy mitől is volt ennyire jó? Vegyük csak sorba:

1. A karakterek:

Sophie Mercer:

Szerethető főhősnő volt, aki nem volt valótlanul keménycsaj, de nem is kis libuska, akit mindig meg kellett menteni. Pont annyira volt nagyszájú, hogy simán bele lehetett képzelni magunkat a bőrébe.

És te jó ég, mennyire vicces volt a csaj. Éltem-haltam a beszólásaiért, mindenre volt egy szellemes riposztja, és ha mégsem volt, akkor azt nyögte be, hogy ide illene valami jó visszaszólás. Végigvigyorogtam a könyveket neki köszönhetően.

A másik, ami egy szereplőben nekem mindig az egyik legfontosabb, volt a csajban logika is. A YA lányok nagy hibája, hogy gyakran totál idióták. Persze, Sophie is kicsit naiv, néha itt is fogtam a fejem, de alapjáraton megvolt neki a józan esze, mégha nem is akart rá hallgatni. De legalább tudta, mi lenne a normális.

Archer Cross:

Tökéletes pasi főszereplő volt Soph mellett. A dögös pasi karakter mellett szerencsére megvolt a maga mélysége is. Már az elejétől érezhető volt a létező kémia kettejük között, ami végre nem csak az őrült vágyakozásban fulladt ki, hanem legelőször barátok voltak, és ez pont így volt jó. Meg persze kellett valaki, aki képes volt felvenni és viszonozni Sophie beszólogatásait.

Miután az első könyv végén kiderült, hogy ő a rosszfiúk beépített embere, persze én is utáltam, és jó volt utálni őt, de a végére visszanyerte a szeretetemet, és áldásomat adtam rájuk. Végülis igazából soha nem tett olyasmit, amivel aktíven ártani akart a csajnak. A háttere miatt érthető volt.

(Az igazi neve pedig nekem sokkal jobban tetszik.)

Elodie

A mellékszereplőknek is megvolt a maguk bája, bár mivel ők a könyvek hossza miatt tényleg olyan keveset szerepeltek, olyan hűde nagy jellemfejlődésre nem volt idejük. De a maguk szerepében jól teljesítettek. Az egyik kedvecem Elodie volt, aki eleinte követte a Mean Girl klisét. Miután szó szerint átszellemült, már sokkal jobban bírtam, neki is megvolt a maga kémiája Sophie-val.

Jenna, a rózaszínmániás vámpírlány volt talán az, aki miatt a legkevésbé aggódtam, valahogy ő nem lépett tovább a legjobb barátnő szerepből, így picit lapos maradt.

És ahogy a hasonló könyvekben lenni szokott, jelen volt a szerelmi háromszög (vagy inkább négyszög, ha Elodie-t is beleszámítjuk), melynek másik hímnemű tagja, Alexander Callahan, azaz Cal volt. Az igazat megallva a legvégéig neki szurkoltam, csak akkor láttam be, hogy mégis Archer az igazi. 

Cal
(igen, végig Stephen Amell
fejével képzeltem el)

Vele is volt egy kis szikra, de azért Archer végtére is vitte a pálmát. Ha belegondolok, Sophie szerelmi életét tekintve végig Elodie-val értettem egyet. Ő is ellenezte a kapcsolatot Archer-rel (nem is csoda, a kezdetekben az ő fiúja volt, érthetően rágott be rá, amiért megtetszett neki Soph), és ő is erőltetni akarta a Cal-vonalat, de a végére ő is beletörődött, hogy nem az az igazi. Én is ott tértem meg, mikor Sophie és Cal megbeszélik egymás közt, hogy kettejük között csak barátság lesz. Cal szerepe után pedig a végső összetűzésben pedig még mindig sokkban vagyok.

A többiek sem voltak rosszak, még ha nem is olyan nagyszabásúak. A Casnoffok rendben voltak főgonoszokként, a szülők is tették a dolgukat. Eleinte ők kicsit sablonosnak tűntek, az anya kicsit az is maradt, de a faternál tisztán látszott, kitől örökölte Sophie a nagy száját.

Akiből többre lettem volna kíváncsi: Brannick-ék, de erre ott van a Spin-off könyv, ami még várat az elolvasásra, csak azt még be kéne szereznem.

2. A történet:

A Spin-off kötet, ami
még elolvasásra vár.

Amilyen rövid volt a trilógia, annyira pörögtek benne az események. A főbb karakterek közül szinte mindenki legalább három szerepben tetszelgett, minden könyvben derültek ki új dolgok róluk.

Eleinte használ ugyan kliséket (bentlakásos iskola, a tanár, aki pikkel rád, őrült követelmények, a Mean Girls óta közkedvelt genya széplány-trió), de a második résztől kezdve ezt le is vetkőzi, és nem győztem kapkodni a fejem. Főleg a harmadik részben, ott már azt sem tudtam, hova nézzek.

A dolgoknak megvolt a maga súlya, de nem is volt totál búskomor, azért a humor sosem fogyott ki belőle.

(Kicsit talán a végső leszámolás utáni pár jelenet sikerült túl nyálasra, ott még hagytam volna lassabban kifutni.)

3. A stílus:

Na az aztán volt. Tisztán érzékelhető volt, hogy Sophie fejében vagyunk, a megjegyzéseket dobáló, nagyszájú egyénisége a sorokon keresztül is visszaütött, már abból is, ahogy narrálta a történéseket.

Ennyi lenne a rövid értékelésem a Hex Hall sorozatról. Mindenkinek csak ajánlani tudom, főleg azoknak, akik szeretik a boszorkányos-varázslatos történeteket és a könnyed, humoros hangulatot. Nagyobb lélegzetvételű könyvek közti pihenőnek is tökéletesen alkalmas, még akkor is, ha az ember egyszerre tervezi kiolvasni az egész trilógiát.

Most éppen a frissen megjelent Pretty Little Liars-t olvasom, amit tegnap hozott meg a postás, valószínűleg legközelebb erről fogok hozni egy szösszenetet.

Addigis minden jót,

Kalamaj

Szeptemberi bevásárlótáska

Íme itt ennek a hónapnak is a vége, összegezzük gyorsan, mit műveltem ezidőalatt, mikor épp nem dolgoztam, és megengedhettem magamnak, hogy kicsit szórakozzak is.

Könyvek, amiket megvettem:

Cassandra Clare: Csontváros (új borító)

Cassandra Clare: Hamuváros (új borító)

Cassandra Clare: Üvegváros (új borító)

Cassandra Clare: Mennyei tűz városa (új borító)

Cassandra Clare: A herceg (új borító)

Hát igen, kicsit feltankoltam az árnyvadászokból, mert végre volt a boltban az első két rész új borítóval, és utána már nem tudtam leállni. Így a sorozatból már csak két rész hiányzik, az Elveszett lelkek városa, és A hercegnő. De ezek em fognak elmaradni sokáig.

Sarah J. Maas: Tower of Dawn (igazából már augusztusban megrendeltem, csak most hozta meg a posta)

Sanne Näsling: The Lovely Way (van a kolihoz közeli eurósboltnak egy akciós könyv polca, ahol egy-két euróért kincsekre lehet bukkanni, ott találtam ezt is. Tervezek róla egy hosszabb posztot is, amint befejeztem, mert iszonyú jó könyv, még akkor is, ha csak németül van)

Cathi Answorth: Opfer (még egy hasonló kéteurós német szerzemény, ez valami krimi)

Könyvek, amiket már előrendeltem:

Sarah Sheppard: Pretty Little Liars - Hazug csajok társasága

Marie Rutkoski: The Winners Crime - A nyertes bűne

Jeff Wheeler: The Queens Poisoner - A királynő méregkeverője

Margaret Rogerson - An Enchantment of Ravens (még mindig úton van, mivel a hivatalos megjelenés csak a napokban van, és csak utána postázzák az előrendelésem)

Könyvek, amiket elolvastam:

Cassandra Clare: Csontváros

Cassandra Clare: Hamuváros (ebben a hónapban kicsit nosztalgiáztam, a könyves bevásárlás kapcsán előszedtem a régi árnyvadász-rajongásom)

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt

Susan Ee: Angelfall (erről az utóbbi kettőről angyali összehasonlítást is írtam, itt elolvashatjátok)

Rachel Hawkins: Hex Hall (épp ma reggel fejeztem be, értékelés erről is várható)

Elle Kennedy: The Mistake (bevallom, ezt félbehagytam, mert meguntam)

Sanne Näsling: The Lovely Way (még olvasás alatt)

Papírneműről most térjünk rá a képernyőre, ezek azok a sorozatok, amiket ebben a hónapban megnéztem:

Shadowhunters 1. évad + 2. évas első fele

Az első évad szörnyű csalódása után úgy éreztem, hogy a második tényleg klasszisokkal jobb lett. Mind a látványban, mind a színészi játékban (Jace a kacsasegg végre más arcmimikát is tudott produkálni, Clary meg sokkal bad ass-ebb volt, mint az első évadban. Még most sem tökéletes a sorozat persze, de sokat javult, amennyit eddig láttam rajta. És végre el tudtam engedni az alapanyag történetét, innentől tudom úgy nézni, mint egy teljesen független alkotást.

Az első évadról kifejtett bővebb éleményem itt olvashatjátok az Árnyvadászos összművészeti elmélkedésem keretein belül.

Trónok harca 1. és 7. évad

Kicsit ez így furán hathat, hogy pont a két végletet néztem csak meg, de van benne értelem. Kisebbik öcsém most ért abba a korba hogy nekiálltunk megnézni vele a sorozatot, persze még néhány helyen a tényleg durva jelenetéknél el kell takarnom a szemét, de alapvetően ő is akkora rajongó kezd lenni, mint én. Mikor otthon voltam, esténként mindig megnéztünk egy-egy részt, és most pénteken el is jutottunk az évadzáróig. Egyem a kis szívét az édes szabályosan megkönnyezte Ned Stark halálát.

Meg persze itt volt végre az új évad is, ami augusztisban és szeptemberbe nyúlóan nyújtott hétfő reggelenként új drukkolnivalót. A 7. évadról a véleményem itt olvashatjátok.

Filmeket annyira ebben a hónapban nem néztem, talá az egyetlen a 2013-as Csontváros adaptáció volt, több nagyon nem is jut eszembe. Lélekben már készítem magam az ősszel érkező újabb filmesőre, leginkább a harmadik Thor filmre, ami a promók alapján őrült nagy élmánynek ígérkezik. A posztereket mindenesetre imádom, mindegyik olyan színes és élénnk, ha a film is hozni fogja a promóanyagok hangulatát egész végig, akkor talán még képes is lesz letaszítani a Galaxis örzőit a legőrültebb Marvel-látvány címről.

Meg persze többek között érjezik hamarosan az első Justice League film is, és nagyon remélem, hogy stílusban jobban fog hasonlítani a Wonder Woman-hez, mint a Batman v Superman-hez. Mindenestre megnézni biztosan megfogom, és reménykedek, hogy nem fogok csalódni.

Amire októberben várok:

Könyvek:

Kertin Gier: Silber 3. rész

Róbert Kata: Szelidíts meg!

Cassandra Clare: Elveszett lelkek városa

Cassandra Clare: A hercegnő

Sarah J. Maas: A Court of Mist And Fury (jelenjen meg végre magyarul is, hiába olvastam angolul már vagy milliószor)

Sorozatok:

Shadowhunters 2. évad második fele

Vikingek (ennek is nekiálltam már egyszer, de abbamaradt az első pár epizód után. De szeretnék újra belefogni)

Filmek:

My Little Pony: The Movie (most őszintén, ezt poénból muszáj megnézni, nem?)

Ez volt az én szeptemberem dióhéjban, többet sikerült olvasnom, mint hittem volna, és még többet vennem. Mindenképpen pozitívként könyvelem el, és remélem, hogy az október is hasonlóra fog sikerülni. Legközelebb jövő hét közepén jelentkezem, terv szerint a Hex Hall kritikámmal.

Addigis őszinte hívetek:

Kalamaj

Mit hallgatok? /szeptember

Itt van az ősz, itt van újra...

Jól van, csak viccelek, hagyjuk ezt az egymilliószor elsütött sallangot is, nem gondoltam komolyan.

Viszont az biztos, hogy a rossz idő azért itt van, ilyenkor pedig mindenki igyekszik olyan meleg burokba húzódni, amennyire csak lehet, és a nemrég letűnt nyár hátramaradt nyomaiba kapaszkodni. Egyeseknek ez a már rongyosra hallgatott Deszpaszító (melynek fonetikus átirata igenis indokolttá vált), nekem speciel az Evolve album az Imagine Dragons-tól.

Még nyár elején látogattak el Sopronba a Volt fesztivál zárónapjára, és volt szerencsém nekem is élőben megnézni őket. És volt aztán mit is nézni. Hiába kezdett el abban a pillanatban szakadni az eső, ahogy elkezdődött a koncert (stílusosan pont a Thunder című számra), ez egy cseppet sem vett el az élményből, sőt talán még adott is hozzá. Istentelen egy show volt, és ugyan eddig is szerettem a csapatot, azóta egyenesen imádom őket. Spotify-on már széthallgattam az új albumukat (is), de valahogy nem bírom megunni.

A héten pedig bejelentették, hogy az európai turné egyik állomása Bécs lesz, szóval április 15.-én ott fogok csápolni az első sorban.

A másik nagy albumkedvencem a hónapban (bár már ez sem teljesen új, csak nem tudok ráunni) a The Click az AJR-től. Nem tudom, ki mennyit hallott már erről a New york-i indie pop bandáról, de én nagyon szeretem őket. Három testvér alkotja a csapatot, Adam, Jack és Ryan Met, innen már aonnal érthető a név. 2013-ban mutatkoztak be az I'm Ready című számukkal, erre talán egy évvel később bukkantam rá, és azóta is elkesen hallgatom őket, az elsők között voltak, akikbe véletlenül futottam bele Spotify-on. Megtetszett, hogy a vidám dallamok mellett a szövegeik is értelmesek, gyakran viccesek. Idén nyár elején jelent meg az új albumuk, a The Click, azóta újra és újra előveszem, mikor egy kis hangulatemelőre van szükségem.

A hónap felfedezése: Woodkid

Tudom, hogy ő sem újdonság, és sokan biztosan már rég hallottak róla, volt egy száma a rádióban is egy ideig, de nekem valahogy csak most ütött be úgy teljes erőből. Youtube-on böngészgetve dogta fel nekem a Run Boy Run-t a rendszer, és rákattintottam, és nem bántam meg. A zene első osztályú, összetett, elgondolkodtató, és úgy összességében is gyönyörű. Úgy érzem magam, mintha egy szuperhős lennék a saját filmemben. Azonnal beleszerettem ebbe a számba, és végighallgattam még van nyolcat. A top 3 nálam:

1. Run Boy Run

2. Iron

3. The Golden Age

Egyéb zeneszámok, amik mostanában futnak a háttérben nálam:

X Ambassadors - Ahead of Myself

Dua Lipa - New Rules

Welshly Arms - Legendary

Ez lenne, amit szeptemberben hallgatok, vagyis legalábbis egy nagyobb merítés belőle. Hamarosan újra jelentkezni fogok, valószínűleg már a szeptemberi zárással.

Addig is jó zenéket kívánok mindenkinek.

Kalamaj

Angyalok és démonok és vérfarkasok és... - Csontváros összművészeti elmélkedés

Múlt héten pár napot ismét otthon töltöttem, és ismételten nem tudtam ellenállni a legyőzhetetlen könyvesboltkóromnak. Hogy-hogynem megint vettem valamit. Ezúttal - megörülve hogy végre valahol találtam az első részből is készleten - A Végzet ereklyéi sorozat első két részét az új borítós köntösben. Pár éve ezt is olvastam már egyszer, kölcsönbe kapva, és tervben is volt, hogy megveszem a saját példányt, de valahogy mindig volt fontosabb, amire költhettem a könyves keretem.

Az angyali rúna

Az egész kapcsolatom az árnyvadászok világával is akkortájt kezdődött. Éppen friss volt a film (talán 2013 lehetett, vagy valahogy így), és be kell vallanom, azt láttam először. Már akkor is sokat hallottam a sorozatról, de nem nagyon keltette fel az érdeklődésemet. Azért mégis adtam egy esélyt a filmnek, és az eléggé bejött, szóval el is olvastam az első részt. Aztán a másodikat is. Aztán vége lett a nyárnak, hűvös szelek jártak, így az akkori osztálykirándulást is derékba törte az időjárás, és végül egy moziban kötöttünk ki, hogy elüssük valahogy az időt a vonat indulásáig. És éppen a Csontváros kezdődött akkor, hát arra ültünk be. A legtöbben persze fujjoltak, butuskának nevezték (jó, tudjuk, nem a világ legjobb filmje), de nekem azért továbbra is tetszett. Hazaérve magamhoz vettem a harmadik részt, és azt is elolvastam. És azóta nagyjából hozzá sem nyúltam ehhez a világhoz.

Aztán mikor tavaly nyáron a Könyvmolyképző bejelentette, hogy kiadják az új borítóval is, megint felcsillant bennem az érdeklődés. Meg is szereztem a negyedik részt, de beleolvasva rá kellett ébrednem, hogy nagyon kevésre emlékszem, megérett egy újraolvasásra. Ezt pedig azóta halogattam.

Közben meg csináltak belőle egy TV-sorozatot is, abba is nagy lelkesedéssel kezdtem bele, és az első rész után majdnem kihajítottam a laptopom az ablakon. Emlékszem, az egyik kolis szomszédommal néztük, aki ráadásul még soha nem is olvasta, és mindketten csak bámultunk, és azt kérdezgettük, hogy ez meg mi a fene volt. Én azért, amit a történettel műveltek, ő meg csak úgy általánosságban.

De most megvan a könyv, ki is olvastam, és végre átküzdöttem magam a sorozat első évadján is, nem kevés grimaszolás közepette. És ha már ennyire benne voltam a témában, újranéztem a filmet is.

Így úgy döntöttem, összeszedek mindent, aminek köze van a Csontvároshoz (próbáltam kizárólagosan megmaradni az első résznél, mivel az friss éppen), és kicsit kielemzem, mi mennyire tetszik.

Vigyázat, aki esetleg még nem olvasta/látta, innentől erősen ajánlott az

S jelzés a spoilerek miatt.

Kezdjük talán a legmagátólértetődőbbel, magával a könyvvel:

Mind annak idején a legelső olvasáskor, mind most is nagyjából csak pozitívat tudok mondani róla. Ugyan a története helyenként kicsit túlzottan a véletlen egybeesésekre alapoz vagy néha egyes dolgok a derült égből fasírtként csapnak le ránk, de alapjáraton egy kerek egész, van benne kellő mennyiségű logika. A világ gazdagon felépített és jól átgondolt, hiába tudjuk, hogy kitaláció, mégis megvan a maga valóságszaga. Persze, le tudnék állni kötekedni több ponttal is, de ezt most elnézzük neki. Emelelett a másik fő gerinc, amin egy jó könyv nyugszik, maguk a szereplők is jól meg vannak formázva, van mélységük, a pszichéjük is kidolgozott. Tényleges emberekként viselkednek, nem csak egy lapos könyvszereplőként, vannak érzéseik, indokaik, egyszóval nekik is megvan a valóságszaguk. (És aki ismer, tudja, hogy a vörös haj a gyengém, szóval Clary eleve jóponttal indult nálam.)

A könyvvel szoros kapcsolatban állnak a borítók, végülis azokat látjuk meg először belőlük:

Az eredetiek sem voltak kifejezetten csúnyák, még ha nekem nem is voltak a kedvenceim. Főleg a második tetszett közülük, ott Clary haja nagyon szépen van megcsinálva, csak úgy vonzza a szemet az a világító vörös lobonc. Legkevésbé talán az ötödik tetszik, leginkább a (szerintem) Jace-nek beállított ipse arcéle miatt. Sokkal jóképűbb az a srác a lapokon, kérem szépen.

Tetszik az is, hogy a kép alsó fele (legtöbbször) egy városdarab, ami így visszautal magukra a címben szereplő városokra is.

Hangulatban szerintem nagyjából megfelel a könyvek hangulatának, nem túlzottan színes, misztikus, és kicsit természetfeletti, amit a ragyogás- és fénycsóva effektek jelenítenek meg.

És akkor jöttek az új borítók, és azok bizony kilóra megvettek engem. Annyira gyönyörűek voltak, hogy tudtam, ez az az égi jel, hogy nekem meg kell vennem ezt a sorozatot.

Nagyon-nagyon meg kéne erőltetnem magam, hogy bele tudjak kötni. Az előtérben lévő alakok, amik egy-egy fontosabb szereplőt mintáznak meg, nagyon megfogtak. És tetszett, hogy itt a méretük is nagyjából egyforma, míg a régieknél Jace fullra közelített pucér mellkasától kétalakos képig mindenféle méret volt.

És akkor még meg sem említettem a hátteret. Az imádtam a legjobban. A visszafogott, lejjebb csavart, de attól még valahogy szembetűnő színektől a rúnákig. Azok a rúnák! Aztamindenit.

És arról se feledkezzünk meg, hogy az új kiadás gerincei közösen kiadnak még egy teljes képet. (Ezt használva pedig azt is jól be lehet löni, ki milyen magas egymáshoz képest.)

A borítók kapcsán még arról is megemlékezhetünk, hogy megjelent annak idején filmes borítóval is, valamint a mostanában esedékes jubileuma alkalmából az első rész külföldön kapott egy ünnepi verziót is, ami szintén nem bántja éppen az ember szemét.

Böngészés közben pedig találtam még egy brit verziót, ami nélkülözi az emberek ábrázolását, inkább ezekkel a gyönyörű, fehéres grafikákkal operál. A harmadik rész rózsájába pedig egyenesen beleszerettem.

Jobbra pedig a filmes borító. Kiváncsi vagyok, lesz-e valaha tv-sorozatos verzió is.

Ha nyomtatott irodalommal meg is vagyunk, térjünk át az adaptációkra, amiből immár kettő is van.

Filmes poszter

Elsőnek jöjjön a film, már ha csak kronológikus sorrendben is megyünk. Mint már említettem, nekem nem volt nagy gondom vele. Nem volt olyan rossz, a casting is egész nagy neveket szerepeltett. (Az újranézésnél majdnem félrenyeltem az előbb a pattogatott kukoricát, mikor Lena Heady megjelent, mint Clary anyja, és felsikkantottam, hogy Jé, tényleg, ebben Cersei Lannister is benne van!) A többi színésszel is meg voltam elégedve, és személy szerint én jobban szerettem Jace szerepében Jamie Campbell-Bowert mint a mostani Dominic Sherwoodot.

Nagyjából az alapanyaga történetét is jól követte (ami a tv-sorozat után igazán nagy dolognak tűnik), még egypár kétsoros poént is átvette belőle szóról szóra. Egyedül a végső összezördülést írták teljesen újra (de nagyon), gondolom valami nagyot és látányosat és harcolást akartak a végére, és az eredetiben nem nagyon van jelen.

Az első film után elkaszálták a sorozatot, se kritikusilag, se a nézők által, és legfőképp bevételileg nem volt nagy siker, nem érkezett folytatás.

Az első évad posztere

Nemrég viszont a Freeform felkarolta az árnyvadászokat, hogy ő most tv-sorozatot fog csinálni belőlük. Persze a rajongók tűkön ülve várták, hogy a kedvenceik ismét képernyőre kerüljenek, még ha csak a kisképernyőre is. Aztán megkaptuk ezt, és senki sem tűnt elégedettnek. Nagyon hamar a Fantasztikus négyes reboot esetévé vált ez is, ahol a régebbi, akkor rossznak titulált film vált hirtelen a jó filmmé.

Hát hol is kezdjem. A főszereplő színészek játéka kritikán aluli. Hiába szeretem alapjáraton Kat McNamarát, itt legszívesebben felpofoztam volna nem is egyszer. Jó, az évad végére összeszedte kicsit magát, és a picsogó libán kivül más arckifejezést is mutatott. Ellenben Jace-szel. A srác az egész évad alatt szó szerint csak azt az egy durcás kacsasegg-arcot vágja, mint ami ezen a poszteren látható. De komolyan. A vége felé már rázott a nevetőgörcs, mikor képernyőre került, és nem hiszem, hogy ez lett volna a cél.

Viszont azt meg kell adni nekik, hogy a főbb mellékszereplőkkel nagyon beletrafáltak, már ha csak a színészek kinézetét is figyeljük. Magnus és Simon ugyan a filmben is nagyon hasonlóak voltak, Alec talán egy picit túlkoros ott, de leginkább Izzy volt ott. Megvolt benne a kellő szexisség, szakasztott mása volt annak, ahogy őt a fejemben elképzeltem, és korban pont megfelelő. Őt a filmben nem szerettem, mert az a színésznő legalább harmincnak nézett ki, holott a történet szerint ők még nem töltötték be a huszat.

A második évad posztere

Az effekteken nagyon látszott, hogy kicsi volt a költségvetés, főleg, mikor démonok kerültek a képbe. Azok szörnyen nevetségesen festettek, pont úgy, mintha egy félig műanyag jelmezbe bújtattak volna egy embert. Merthogy ez így is volt, bennük aztán nem volt semmi számítógépes animáció.

De ami a legjobban kiakasztott, de az a elejétől a végéig, az a történet volt. Mert hogy nem sokat tartottak meg az alapanyagból, az tiszta. Egy teljes posztot tudnék könnyűszerrel annak szentelni, hogy szétszedjem, mi volt eltérő attól, ahogy a könyvben van, és egy bekezdést is nehezen annak, mit tartottak meg. Kb a szereplők nevét, és ennyi. Az alapvető fordulópontok, minthogy ki kinek a rokona és ki kibe szerelmes, az megolt, meg a helyszínek (nagyja), de ezen felül... Aki a sorozatból akarja megtudni a könyv történetét, hát annak sok szerencsét. (Ha az ember anélkül nézi, hogy ismerné az alapanyagot, és csak egy szimpla tv-sorozatként kezeli, még elmegy azért, főleg ha hajlandóak vagyunk szemet hunnyni az animáció gázságának, de a rajongóknak, akinek a célcsoportnak kellett volna lenniük, alaposan fel lehet húzni ilyesmikkel az agyát.)

Hallottam, hogy a második évad már érzékelhetően jobb, nyilván meg fogom nézni, ha másnem azért, hogy szörnyülködjek, de nagy kedvenc soha nem lesz.

Végül pedig muszáj szót ejteni Cassandra Jean az árnyvadászok világához készült illusztációiról is. Mint Clare hivatalos rajzolója, az ő képeiből készült a színező is, valamint poszterek, apró kedvcsinálók és a szereplők teljes skálájának bemutatása. Meg kell hagyni, sajátos és jól felismerhető stílusa van, még ha nekem nem is a kedvencem. Viszont azt soha nem fogom rájuk mondani, hogy attól, mert nekem nem annyira tetszenek, még nem szépek, mert tényleg szépek és egyediek.

Íme egy kisebb válogatás Jean rajzai közül:

Clary és Jace

Parabatai - Jace és Alec

Ennyi volna mára az árnyvadászos elmélkedésem. Gondolom tisztán látható, hogy még mindig a könyv a kedvencem minden megvalósított forma közül, de mi más is volna. A legtöbb esetben még mindig az eredeti a legjobb, csak ritka esetekben sikerül a vizuális adaptációnak még annál többet is nyújtania. A filmet minden hibája ellenére szerettem, és a sorozatnak is fogok (a még annál is jóval több hiábaja ellenére is) adni még egy esélyt, hátha képes lesz meggyőzni, hogy érdemes őt is nézni, még ha csak egy különálló dologként is, aminek nincs köze az eredetihez.

Legközelebb hamarosan jelentkezem, ha be fogom tudni fejezni, akkor a The Mistake értékelésével, de azzal jelenleg úgy vagyok, hogy nincs sok kedvem folytatni, valahol a 23. fejezet tájékán ráuntam kicsit. Meg a posta frissen hozta Sarah J. Maas Üvegtrón sorozatának 6. részét, a Tower of Dawn-t, és lehet, hogy az be fog szippantani teljesen.

A legközelebbi viszontlátásig,

Kalamaj

Angyal az angyal ellen - Csitt csitt kontra Angelfall

Mindig megfigyelhető egy tendencia a legolvasottabb könyek környékén. Tisztán érezhető volt annak idején, mikor a Twilight széria megjelent, hogy hirtelen fölénybe kerültek a vámpíros-vérfarkasos történetek. Aztán azok is kikoptak, és jött a helyükre más. Manapság a középkori fantasy-k tűnnek uralkodónak, de pár évvel ezelőtt az angyalok voltak soron, és kikerült közülük jó és rossz is. És itt nem az angyalok viselkedésére gondolok.

Nemrég az egyik könyves facebook csoportban Csitt csitt sorozat-tematikus hét volt, és a sok idézettől megjött a kedvem, hogy újraolvassam az első részt. Bevallom, ez az egyetlen rész, amit elolvastam (de ezt kétszer is), és azt hiszem nem véletlenül nem mentem tovább.

Fontos megjegyeznem, hogy így csak az első részről mondok éleményt, nem a teljes sorozatról. Remélem a későbbi három részben javult a minőség, mert mást nagyon úgysem tudott volna tenni.

Nagyon nem tudott megfogni a könyv, ami alapjáraton nem lenne olyan nagy tragédia, mindenkivel megesik az ilyesmi, de emellett ez kifejezetten buta is volt, már-már a romboló hatás határait súrolva. Se a szereplők, se a történet nem volt kielégítő, leginkább a semmilyen-se kategóriába sorolnám őket.

Ide kattintva elolvashatjátok a fülszöveget.

A jobb sarokban az Angelfall sorozat, ami messze lekörözi. Ha már a Csitt csittet újraolvastam, nekiugrottam ennek is, angyalos hetet tartottam akkor már, innen jött magának a posztnak az ötlete is. Ezt a sorozatot szinte végig olvastam, kivéve a harmadik könyv végét, mert annak idején időhiány miatt félbe kellett hagynom (asszem talán érettségiztem éppen), és valahogy azóta sem akadt a kezembe, hogy befejezzem. Mindenesetre így is egy a kedvenc sorozataim közül, és most már csak be fogom fejezni. Mindenesetre ennek a sorozatnak is csak az első részét fogom elemezni, a fair-ség kedvéért. Ha angyalos könyvet kéne ajánlanom valakinek, ezt javasolnám (meg talán a Csontvárost, de az nem kizárólagosan angyalos, szóval hagyjuk), mind a szereplők, mind a történet szerethető, jól olvasható.

Ide kattintva elolvashatjátok a fülszöveget.

Ennyivel nagyjából össze is foglalható a véleményem, de eresszük kicsit bőlébbre a szót, néhány kulcspontban hasonlítottam össze a két könyvet egymással.

A női főszereplő:

Nora Grey (Csitt csitt):

Már az első jelenetében is lejött nekem, hogy nem fogom szívlelni a kisasszonyt. Eleinte csak picsogós volt, aztán miután elkezdtek beütni a természetfölötti / megmagyarázhatatlan események, kifejezetten logikátlanná vált. Sorra történnek vele veszélyes dolgok, balesetek, tudja, hogy valaki követi, szó szerint tanúja egy gyilkosságnak, és egyetlen egy alkalmat kivéve egyszer sem jut eszébe, hogy hívja a rendőrséget, vagy legalább szóljon egy felnőttnek. Nora szerintem egyszerűen ön- és közveszélyes.

Arról nem is beszélve, hogy egész végig tökéletes bystander, azaz a saját történetében csak másodhegedűs, soha semmit nem tesz a maga akaratából, vagy Vee, vagy Folt, vagy valaki más mindig magával rángatja, ő csak sodródik az árral. Nagyon hiányoltam, hogy valami erő legyen benne. Nem tudtam eldönteni, hogy a szerencsétlensége és idiptizmusa ennyire rossz írás termése, vagy azt hivatott bemutatni, hogy lassan megőrül. Annak viszont zseniális.

A másik nagy szívfájdalmam vele kapcsolatban a szerelmi szál. Egy percig sem éreztem a szikrát közte és Folt között. Tetszettek egymásnak, mert történetesen ők a főszereplők, azoknak meg ez a dolga. És ennyi. Konkrétan mindkét olvasásnál a csókjeleneten úgy siklottam át, hogy fel sem tűnt, később, mikor visszaemlékeztek rá, nekem is vissza kellett lapoznom, hogy ellenőrizzem, tényleg ott volt.

Felejthető és az idő nagyrészében kifejezetten buta karakter.

Penryn Young (Angelfall):

Norával ellentétben Penryn maga a megtestesült hősnő. Nem picsog, mindig topon van, vérbeli kemény csaj, és van egy célja, amiért halad előre.

Nem csak egy butuska cicababa, a könyv nagyrészében ráadásul egyáltalán nincs szalonkész állapotban, és egy percet sem problémázik ezen. A posztapokaliptikus (vagy éppen zajló apokaliptikus?) környezet megkeményítette, de ő jól alkalmazkodott, és felvette a kesztyűt a nagyokkal szemben. Nagyon pozitív volt benne, hogy tényleg képzett, és tud verekedni, nemcsak a hasonló könyveknél szokásos módon, ahol a hölgyike mindenféle képzés nélkül hirtelen cséphadaró szuperkatona lesz.

Végre egy igazán erős női főszereplő, nemcsak testileg, hanem szellemileg is. Ő  a családja védelmezője, neki kell élelmet szereznie, és neki kell útnak indulnia, hogy visszaszerezze az elrabolt húgát. A felelősség az ő vállán nyugszik, és ez gyakran olyan helyzetekbe hozza, ahol egy vele egykorú fiatalnak túl komoly döntéseket kell meghoznia.

Emellett pedig van benne humor, közte és Rafi között csak úgy szikrázik a levegő, még ha nem is mindig a nagy romantikus értelemben. Tetszett, hogy nem mentek el a nagy nyálas irányba, leginkább csak gyors és könnyed szócsatákban csillogtatták meg, mennyire jók együtt.

Igazi badass karakter, érdemes példakép, aki maga igyekszik irányítani a sorsát egy széthulló világban.

A férfi főszereplő:

Patch/Folt Cipriano (Csitt csitt):

Mint ahogy Nora, úgy Folt sem nyűgözött le. Sőt. Amíg Nora csak szerencsétlen, Folt kifejezetten veszélyes. És kicsit sem a szexis módon.

Szerintem Folt szimplán elmebeteg.

Komolyan mondom, ha körülöttem lenne egy ilyen alak, egyetlen percig sem éreznék egy icipici vonzódást sem. Valószínűleg sikítva menekülnék előle. Nem tudom felfogni, mi a fenét lát benne Nora, persze a kötelező főszereplők közti romácon túl. Mert hát vegyük sorra, miket művel: követi a lányt, sötét sikátorokban bukkan fel, belekavar Nora fejébe, hogy olyan dolgokat higgyen, ami a saját malmára hajtja a vizet, kipréseli másokból az autójukat/ motorjukat/ házukat, és a végső összecsapás legnyagobb részére egyszerűen eltűnik, lehetővé téve, hogy a lány, aki elméletileg tetszik neki, nem egyszerűen megsérüljön, hanem kész legyen feláldozni az életét. (Azt nem is említem, hogy ő elvileg ugye angyal, de tíz kerek másodperc alatt a földre kerül).

Ő lenne a rosszfiús kakarter, de ezen, és a nem szándékolt elmebetegségén kívül viszont teljesen sekélyes. A kockás hasán túl nem képes mást felmutatni. És ő is buta, vagy vak, de egy többezer éves egyénnek ennél azért gyorsabban össze kéne tudni rakni a képet. Még Nora is hamarabb megérti, mi folyik itt.

Rafi (Angelfall):

Ő megint sokkal pozitívabb, mint Folt. Mint Penrynnek, neki is van egy célja, ami véletlenül egybeesik a lányéval, és másris fennáll egy értelmes ok, amiért összefognak, nem csak a plot dobta egymás mellé őket.

Vannak a srácnak (lehet őt egyáltalán srácnak nevezni) mélységei, nem csak a hasfala szerepel (persze semmi ellenvetésem sincs azellen sem). Sugározza magából az erőt, ha harcra kerül a sor, keményen odacsap, őt nem lehet egykönnyen leteríteni, ugyanakkor megvan benne a sebezhetőség is. Lásd, az rögtön a felütésnél szárnyát szegik.

És tőle nem ráz ki a hideg. Tényleg megvan ugyan benne a többezer évnyi élettől kialakult túlvilági érzés, de emellett humoros is, a lapokon töltött idejének nagy részében egy ölelgetnivaló mackó játékosságával operál.

Érthető a célja, azt logikusan átlátja, tesz érte, hogy visszaszerezze a szárnyait. A hosszú-hosszú élete remek stratégává tette. És mivel a szerelni szál nem olyan igazán az (simán lehetnének csak haverok is), nem töltjük azzal az időt, hogy belegubózik a csajba, és rózsaszín nyálat termel magából.

Szerethető, humoros, de erős karakter, remek férfi főszereplő.

A mellékszereplők:

Csitt csitt:

Úgy éreztem, minden mellékkarakter csak egy üres sablonfazon. Az idiotikus barátnő. A fura pszichológus. A genya edző, aki nem bírja túlzottan a lány nyivákolását (igazából egyet kell értenek vele). Az elsőre édes srácok, akikről kiderül, hogy ők a leggonoszabbak. Minden láttuk már ezerszer és ezerszer jobban. Egyiküknek sem volt semmi extra a szerepükben, és még ahhoz is laposak voltak. 

Talán még Vee a kiemelkedő közülük, mert ő képes volt még Noránál is ostobább és önpusztítóbb lenni. Ő mást sem akart, csak partizni az új fiúkkal, és az utolsó pillanatban sem tűnt fel neki, hogy baj van velük. Gratulálok, majdnem megöletted magad ezzel. Annyira idegesített a csaj, hogy legszívesebben a lapokon keresztül pofoztam volna fel.

Paige

Angelfall:

Itt minden mellékszereplő maga egy kis karakter volt. Még Penryn húga is, aki a könyv nagy részét nem is töltötte velünk. Ebbe a nyúlfarknyi szerepébe több élet szorult, mint Vee teljes megjelenésébe.

Mindenkinek megvolt, honnan jön, hova tart, és legfőképpen a miértje is. Az ellenállás jelenléte érthető volt, támogatható, a kémikrek pedig elloptak maguknak minden jelenetet, mikor feltűntek. Még valahol Penryn anyukája is szerethető volt a komplett őrületével együtt, de legalább érthető és egy kidolgozott karakter volt.

A történet:

Nora és Folt

Hát jaj. Itt volt aztán csak ég és föld a különbség. Már csak ha a történetszálak számát nézzük. A Csitt csittben megszámolni is nehéz. Van ugye a fő szál, a két grácia szerelmi szála. Aztán a pszichológusnőé, ami teljesen felesleges volt. És Elliot. Meg Jules. A kettő ugyan összefüggött, de azért nem teljesen. Elliot felesleges volt, elég lett volna oda Jules. Meg aztán az angyalok. Akik szintén feleslegesek voltak. Mert Folt olyan ritkán tesz bármit, ami arra utalhat, hogy angyal (még ha bukott is), hogy simán működhetett volna a történet mindenféle szelesztiális hülyeség nélkül is.

Egyszerűen feleslegesen túl van bonyolítva, ezzel szemben az Angelfall egy fő irányra koncentrál, és az az utat tartja egész végig. Persze felbukkannak kisebb mellékirányok is, itt főként az ellenállásra gondolok, de nem vacakol vele túl sokat, inkább csak megnyit egy új irányt, amerre a következő könyvekben haladni tud. Egy lehetőség, de az rendesen beledolgozva a fő irányba.

Penryn Rafi szárnyaival

És amellett, hogy a Csitt csitt túl sok szálat akar egyszerre kézben tartani, maga a történet is lapos. Főként valószínűleg a színtelen szereplők miatt, de valahogy semmi nem halad, csak úgy történnek dolgok, nem tudni, miért, vagy egyáltalán minek. A végső összetűzés meg értelmetlen, és szintén túl van spilázva, de úgy, hogy megint kilapuljon ettől. A való világban a harmadik fejezetre le lett volna rendezve, meghal, akinek meg kell, kész. Nem lett olna semmi kacskaringós terv mögötte.

Az Angelfall ezzel szemben pörgős, az események legtöbbje logikus sorrendben egymásra épül, elmagyarázza, mi miért történik, érthető. Kicsit a végső összetűzés felvezetésénél az első olvasásra furán néztem, de az újraolvasásnál már jóban voltam azzal is. De abban is van élet, jól felépített, lépcsőzetes, kellőképpen összetett, de úgy, hogy annak értelme is van.

A nyitás a folytatásokhoz:

Ugyan ez csak egy aprócska pont, de ezt is meg lehet említeni.

Egy sorozatban megjelenő könyvnél mindig fontos az is, hogyan nyit a jövőre. Gyakori, hogy az író/írónő az első rész végét nagyjából teljesen lezárja, hogy kiadható legyen standalone-ként is, aztán ha az kellően fogy és van rá kereslet, jöhetnek a folytatások. Ez áll fenn a Csitt csittnél is. A végére minden szál elvarrottnak tűnik, minden meg van oldva, nem is nagyon kiált folytatásért. Talán ez is (részben) oka, hogy mióta az első részt olvastam, nem éreztem egy csppnyi késztetést sem, hogy kézbe vegyem a második részt. Lehet, hogy azok már jobban, mint az első testvérük, de ha nem vágyom rá, hogy azt is elolvassam, nem fogom megtudni.

Az Angelfall-on már érződik, hogy eleve úgy íródott, hogy ennek legyen folytatása. A vége nyitott, az egész könyv alatt bukkantak fel a későbbiekre lehetséges történetszálak, hívogatja az embert, hogy olvasson tovább. Érezhetően van még történet ebben a világban hozzá. Min már említettem, itt már a harmadik könyvben tartok, és érdemes tovább olvasni, mert a színvonal nem csökken.

Összegzésként:

Ennyi lenne az összehasonlító kritikám. Gondolom ennyiből tisztán látszik, hogy míg az Angelfall benne van a top 20 sorozatomban, addig a Csitt csitt erősen felejthető olvasmány volt. Lehet, hogy valakinek ez is tetszik, de engem nagyon nem nyűgözött le. Ha ez ötös rendszerben pontoznom kell őket, ezeket az eredményeket kapták:

Csitt csitt: 2

Angelfall: 4,5 (azért ez sem volt tökéletes)

Mára ez voltam én, hamarosan újra jelentkezem. A héten érkezik még egy kritika, de még nem döntöttem el, melyik. Egyszerre olvason éppen a Csontvárost (újraolvasom, mert végre megszereztem az új borítós kiadást, és nem bírtam megállni a kísértést), és Elle Kenedy-től a The Mistake-et, aminek az első része nem nyűgözött le, de adtam még egy esélyt a sorozatnak, mert olyan rémes sem volt. Azt fogom értékelni, amelyikkel hamarabb végzek.

Addigis pusszancs,

Kalamaj

Sárkányok vs jégzombik - Trónok harca 7. évad értékelés

Annyi várakozás után végre eljött az utolsó előtti évad, és már véget is ért. De azt egyetlen pillanatig sem állíthatja senki, hogy nem hagyott nyomot sem. Nem egy titokról hullott le a lepel, játékosok tűntek fel és tűntek el, és a sorozat a szokásához híven nem kímélte a főszereplőit sem.

A következőkben a személyes véleményem következikaz évadról, emiatt már most felhívom mindenki figyelmét, aki esetleg még nem látta, hogy alkalmaznom kell az 

S jelzést a spoilerek miatt.

Elsőként kezdjük talán a szereplőkkel.

Általánosságban elégedett voltam velük, mindenki kapott elég időt, akinek kellett, de a mindössze 7 epizódos évad miatt senkinek nem nyújtották agyon a szerepléseit.

A lassanként főszereplővé érő Jon Snow karaktere továbbra is egy tiszta szívű, ölelgetnivaló medvebocsra emlékeztet, aki lassanként éri be azt a Targaryen örökséget, amiről ő még egyenlőre nem tud. Az kedvenc jeleneteim közé tartozott, mikor először látta meg a sárkányokat, és a tökéletes te-jóságos-atyaúristen-ezek-óóóóóóriásiak kifejezés ül ki a képére.

Több jó jelenete is volt, de továbbra is köröz körülötte Ygritte mondása pár évaddal ezelőttről, ez a kölyök még mindig nem tud semmit, az egész évadot nyakas makacskodással töltötte, ha hajlandó lett volna néhány témában hamarabb dűlőre jutni a többiekkel, több esemény is másképp sült volna el.

A többi Stark gyerek ebben az évadban kicsit hanyagolva volt, hogy teret adjanak a fő eseményláncoknak délebbre, de azért belőlük is kaptunk egy keveset. Az első hat részben Sansa és Arya ellenségeskedése kicsit erőltetettnek tűnt. Jó, persze senki nem várta el tőlük a nagy, nyálas pillecukor-rózsaszín újraegyesülési jelenetet. Bran pedig olyan volt, mint egy darab érzéketlen krumpli, időnként benyögve, hogy ő amúgy mindent lát és mindent tud, időnként pedig akár teljes epizódokra eltűnt.

Aztán jött az évadzáró, és azok a jelenetek kárpótoltak minden esetleges hiányérzetem miatt. Végre Sansa is mutatott egy kis erőt, elhagyva az első évad óta magával hurcolt passzív szerepét, akit csak úgy lehet tologatni. Úgy gondolom, ha még nem is lesz látható a sorozatban, de néhány év, és belőle is jó játékos lesz a trónok harcában.

Dany-t kezdetekben nagyon szerettem, az első pár évad alatt ő volt a feltörekvő virágszál, aki lassanként jutott hatalomhoz, közben igazságot szolgáltatva az éppen körülötte lévő már elnyomottaknak. Most viszont megérkezett Westerosra, és én úgy gondolom, maradhatott volna Essoson. Az ebben az évadban bemutatott viselkedése nem nyűgözött le. Felemelő volt ugyan a jelenet, mikor elsőként lép Dragonstone partjaira, hazaérve, de ezt leszámítva még makacsabb volt, mint Jon, nem akart hallgatni a tanácsadóira, és folyton csak követelőzött. Jobban ment neki a rabszolgák felszabadítása.

Mellette Tyrion most nem volt valami erős személyiség, hiába próbálta megértetni magát a királynőjével. Remélem a következő évadban több szerepet fog kapni.

Délen Cersei Lannister még mindig laza, ő továbbra is az egyik nagy kedvencem maradt, még akkor is, ha kezd az őrületbe fordulni a viselkedése. De azt is legalább stílussal teszi. Tetszett, hogy ő már mindenki véleményére nagyban tesz, ő a királynő, ergo azt tehet, amit csak akar.

Az a kisbabás hír jó nagyot csattant, sokan reménykednek benne, hogy ez majd visszatereli kicsit a józan ész írányába, de én kételkedem ebben. Már mindenen túlment, ahonnan már nincs visszaút.

Sokkal érdekesebb fejlődésen ment át Jaime, aki ugyan próbált még kapaszkodni a testvérébe és nem látni, amit tett, de végül még nála is elszakadt a cérna. Ő az a karakter, akit az elején még egy nagy s-fej volt, és mostanra ő az egyedüli józan szereplő, végig imádtam a jellemfejlődését. Várható volt ugyan, hogy végül le fog lépni, de így is megszakadt érte a szívem.

A többi szereplőről röviden, akiknek nem jutott akkora szerep. Lord Baelish vége végre megtörtént, stílszerűen a saját játéka omlott a fejére. Csak Joffrey és Ramsey kimúlásakor éreztem eddig ilyen elégedettséget a sorozatban. Mert ahogy a közmondás is megmondja, addig jár a korsó a kútra...

Theon-t eddig soha nem tudtam hova tenni, néha szerettem, néha ki nem állhattam, de valahogy mindig bajban volt. Végre egy kicsit tökös lett, még ha csak a szó metaforikus értelmében is.

Tormundot, Brienne-t és a Vérebet továbbra is imádom, mindhármukba annyi nevettető erő szorult, hogy hárman képesek kicsit felvidítani az egész sorozatot. Megnéznék egy szerelmi háromszöget köztük.

Akikből túl keveset kaptunk: Davos, Varys, Melisandre, Olenna Tyrell, Gendry.

A történetről:

Ezt az évadot inkább a látványos csatajelenetek uralták, mint a korábban jelentősebb tényleges Game, amikor a karakterek szinte csak beszélgetnek egymással, közben fűzve-csavarva a cselszövéseiket és játékaikat.

És nem volt hiány a WTF pillanatokból sem. Sok olyan jelenetet kaptunk, amire a rajongók már éadok óta vártak tűkön ülve, lásd Kisujj halála, Jon igazi származása és neve, Stark újraegyesülés, Dany és Jon találkozása. Megvolt a kellő lendület, rengeteg ujjongást kiváltó jelenet, de... A DE. De még elviseltem volna belőle három epizódnyit. Még akkor is, ha elég kiszámítható volt. Mert az volt. És bár nem kímélte a főbb szereplőket sem (a dorne-iak, Vyserion, Thoros, Olenna, a Tarly-k), azért elég finom volt a korábbi évadokhoz képest. Régebben a legnagyobb kedvencek sem érezhették biztonságban magukat, most viszont se Jon, se Dany esetében sem merült fel egy pillanatig sem, hogy nekik valami bajuk eshetne. Túl sok volt a deus/sárkány ex machina pillanat.

A kedvenc jeleneteim:

5. A tél eljött a Frey házért

4. Jaime és a Lannister sereg a sárkány és a Dothrakik ellen.

3. Olenna Tyrell utolsó percei

2. Jégzombik kontra sárkányok

1. A finálé utolsó negyed órája, úgy, ahogy van. Mert abban volt minden. Mikor Bran elkezd narrálni, ott nekem borsódzott a hátam. A sötét téli vihar, ami befedi egész Westeros-t. Kisujj halála. (Még a hajós jelenet is egy kicsit.) Meg persze a Fal leomlása. Na az... Hogy fogom én kibírni 2019-ig?

A látványról:

Senki nem panaszkodhat, volt mit nézni dögivel. Látszik, hogy rengeteg pénzt és időt beleraktak ebbe a hét részbe is, egészen gyönyörű volt minden. Nem csak a sárkányok, maguk a helyszínek is csodásra lettek alkotva. De mindenképp meg kell emlékezni azokról a csatajelenetkről. Volt belőlük egypár. Talán mindközül a legszebb Jaime karavánjának lerohanása volt. Futkosott a hideg a hátamon, mikor közeledtek a hangok, aztán felbukkant Dany Drogon hátán a sárkány teljes pompájában.

Ha pedig már hangok... A zene ebben az évadban is elsőosztályú volt, mindig tökéletesen támogatva a képet. Mikor a Lannister sereg legyőzte Égikertet, és megszólalt a Rains of Castamere (a zene, ami Joffrey halálkoz is ment), már tudtam, hogy valami igazán ütős fog következni. És Olenna nem is adta alább, stílusosan távozott.

Ennyi lenne a kis megemlékezésem az új évadról, és most behúzódom egy sarokba, hogy ott sírva várjam az új évadot. Végezetül még pár mémet hoztam, ami valahogy az évadhoz kapcsolódik.

Fordítás: Mikor Jon megmondja Dany-nek, hogy nincs szüksége az engedélyére, mert ő király. 

A fotón: Mond meg neki, baby!

Fordítás: Mikor a nővéred kényszerít, hogy tölts el időt az új pasijával.

Fordítás: Mikor Gilly megerősíti, hogy Rhaegar Targaryen és Lyanna Stark házasok voltak, így Jon egy Targaryen, nem egy fattyú.

(kicsit agygörcsöt kaptam tőle, hogyan írta ez a posztoló a szereplők neveit)

Hamarosan újra jelentkezem, ezúttal könyves témában, két régebbi könyvem olvastam újra, ezeket fogom összehasonlítani.

Addigis szegény Jorah Mormont szívének összes szeretetével:

Kalamaj