Na jó, ezt azért nem gondolom ám komolyan. De ha egyszer a filmkészítők úgy gondolták, hogy megörvendeztetik a világot ezzel a műremekkel, miért is ne beszéljünk róla. Legalább a vicc kedvéért.
Szóval, íme az Én kicsi pónim film, ami felöleli a sorozatból ismert, a szivárvány szó szerint minden színében pompázó karaktereket, és komfortzónájukból kihajítja őket kalózok, gonosz pónik hippogriffek és egyéb szuper lények közé. Ebben a filmben a pónik aránya a minden más élőlényhez képest meglepően elenyésző.
Persze a kezdetektől mindenki tisztában van vele, miért született ez a film. Mint régen a Barbie-filmek, és az elmúlt pár évben egyre gyakoribbá váló játékokból - mármint a szó szerinti, kézzel fogható játékok - való adaptációk mindegyike, ez is egy eszköz, hogy még több játékot adhassanak el, és a gyerekek kisajtolhassanak egy új pici műanyag pónit a szüleikből, így a készítők is kisajtolhassák a pénzt ugyanezen szülőkből.
Ez nem újdonság, és nem is nagyon titkolt eljárás. Viszont az nem mindegy, hogy magát a filmet komolyan veszik-e, vagy csak megvonják a vállukat, majdcsakleszvalami alapon. Hiszen készültek ezzel a céllal jó filmek (lásd Lego Movie), de brutálrosszak is (mint az Angry Birds, de a filmipar szégyenfoltját, az Emoji Movie-t is még bele lehet szuszakolni ebbe a kategóriába).
És hogy milyenek a pónik?
Nos... Elmegy.
Nem kifejezetten rossz, de nem is ad többet, mint amire az ember számítana.
A történent teljesen sablonos, jön a nagy, csúnya gonosz, akitől a kisgyerekek majd jól félnek, az el akarja pusztítani a pónik szép otthonát, mert hatalom meg minden, de hőseink kis csapata elmenekül, és egy kalados túrán keresik a megmentés forrását, közben barátokat szereznek, míg a gonosz csatlósa üldözi őket, akit végül a maguk oldalára állítanak, és legyőzik a főgonoszt. Ennyi, és efölé soha nem emelkedik. Már az elején kiszámítható minden, és nem ad semmi szellemi pluszt. Meg persze ott van a szokásos tanulság, hogy a barátság ereje mindent legyőz. Ennek megfelelően a karakterek sem valami összetettek, teljesen sablonos rajzfilmszereplők. Kivétel Pinkie Pie. Mert ő ebben a filmben totálisan megőrült. Vam egy jelent, ahol már tényleg úgy viselkedik, mint egy elmeháborodott, és ez íjesztő.
Viszont ha továbblépünk a történet egyszerűségén, a háttérben van egypár említésre méltó dolog.
A zene sokat dob a filmen. A póniknak és egyéb lényeknek persze megvannak a maguk popszerű musicalbetétjeik, ezek sem nagy újdonság olyanok, mint minden hasonló filmben. (Bár talán ki kéne emeleni Tempest, a főgonoszsegéd szólóját, mert az aztán ott volt.) Viszont az instumental háttérzene több helyen is kiragyog a filmből.
A látvány sem rossz, hozza a klasszikus, a rajzfilmből ismert 2D-s látványvilágot. Itt is a háttérek azok, amik szépen ki vannak dolgozva, legtöbbször brutál színtúltengés van.
És azért említsük meg, micsoda színészgárda gyűlt össze a mellékszereplőknek. Csak hogy pár nevet említsek: Emily Blunt mint Tempest, Sia (aki kb saját magát alakítja), Michael Pena, Liv Schreiber a főgonosz majom(?) szerepében, Zoe Saldana, Kristin Chenoweth. Azért nekik is lehet humoruk, ha bevállaltak egy Én kicsi pónim filmet.
Szóval összeségében nem olyan kriminálisan rossz, de sokat ne is várjon tőle az ember.
Kinek ajánlom? Akinek vagy van porontya, akivel megnézheti. Vagy bárki másnak, mert biztos vagyok benne, hogy részegen szörnyen vicces film.
Egyébként sajna nekem is elkezdődött a félévem, így a szabadidőm félbevágta saját magát, szóval olvasni sem tudok annyit. De igyekszem, hogy még a héten, vagy legkésőbb jövő hét elején tudjak hozni valamit, nagy valószínűseggel a Pretty Little Liars kritikámmal leszek kész először.
Addigis pónisztikus napokat mindenkinek.
Love, Kalamaj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése